Somogyi Attila vagyok,
1986-ban születtem Százhalombattán.
Fotózással 2009-től kezdtem el foglalkozni, akkor még egy kompakt gép segítségével készítettem a fotóimat. Lenyűgözött a képek komponálása és elkészítése. Valamint ahogy a gép beállításait módosítani lehet. Egyre jobban érdekelt, ezért egy tükörreflexes fényképezőgéppel hobbiként folytattam a fotózás, majd egyre több képet készítettem, tájakról, emberekről, modellekről, épületekről. Később rendezvényeken fényképeztem: Summerfesten, Óvárosi Napokon, Battai Napokon, a művházban. Volt lehetőségem részt venni Szipál Márton műtermi oktatásain, ahol sokat tanultam a kompozícióról, modell- és tárgyfotózásról. Az évek során megtanultam használni a gépemet, és egyre jobb képeket alkottam, és beletanultam a fotós utómunkálatok mesterségébe is. Később mobiltelefon segítségével kezdtem fotózni, ami még nagyobb mobilitást és szabadságot adott a fotók elkészítésében. 2011 óta járok László Bandyhoz, a SZIKE-Látás Iskolájába rajzolni, ahol megismerkedhettem a képalkotás más formáival is. Szeretném megosztani veletek a képeimet, és ahogy a világot látom.
Köszönöm a részvételt a kiállításon és a megnyitón, valamit az EFO Nyomdának, hogy a kiállítás megvalósulhatott.
A gép objektívje és a szubjektív fotós - László Bandy képzőművész-tanár megnyitója
Képek kiállítását most képernyőn keresztül nézzük. A látható világ képei eggyel több „szűrőn” át jutnak el hozzánk. De valójában hány szűrő működik, hogy mindaz, ami a szemünkön keresztül a tudatunk felé áramlik, el is jusson odáig, hogy tudottá is váljon? Ismeretté, sőt élménnyé? Hogy a szemünkbe áramló végtelen fény, szín, forma információból most éppen mit választunk ki magunknak? A vizuális művészetek – többek között, (vagy éppen főként?) – arra valók, hogy segítsenek válogatni, értelmezni és feldolgozni a látható világot. A művész képalkotó eszközeivel, a ceruzával, az ecsettel, a kamerával – de ezek közé sorolom a szemét és a kezeit is – válogat. És szellemével értelmez.
Somogyi Attila most már több mint tíz éve ilyen eszközként emeli a szeme elé a fényképezőgépet. Én régebb óta ismerem. Rajzolni, festeni ma is lejön a SZIKE-be, és a csak rá jellemző módon, sajátos rendteremtő szín- és vonalhasználattal világosan érthető képekké alakítja az elé táruló bonyolult látványt.
Amit kézzel a papírra viszünk, nem csak a látható világról szól, hanem mozdulatainkban benne vannak a dolgok mögött láthatatlanul létező érzéseink és gondolataink is. A fotós kezében levő gép csak a belé sugárzó fényeket látja. Hogyan tudja ez a fotós mégis rávenni ezt a gépet, hogy a kész kép a bennünk levő láthatatlant is láthatóvá tegye? Vagyis miként válik a fényképezés fotóművészetté?
Somogyi Attila kezében a géppel az elé táruló látványban fegyelmezetten keresi azokat a rendszereket, melyeket a rajzain könnyebben megjeleníthetett. Nem egyszerűen a „témát” rögzíti, hanem megkeresi azt a helyet, látószöget, kivárja a megfelelő fényviszonyokat, ahol a látvány képpé válhat. És az elébe táruló káosz-szerű képben megkeresi a rendet.
De nem azért festő is ugyanakkor, hogy a nyersen rögzített képpel megelégedjen. Fontos számára – s ebben is különbözik sok fotóstól –, hogy a kész képbe egyénit, személyeset vigyen. Szinte minden képén valami plusz „effektet” is használ: színeket, kontrasztokat változtat meg, a kivágások alkalmazásával hangsúlyokat erősít. Belső élményeit így teszi láthatóvá.
Amikor azt mondja, hogy képei így lettek reálisak, ez azt jelenti, hogy a látványban megmutatta a Valóságot.
László Bandy
